Szépnek látni...

---

Virágok, fák, fű, növény, állat... 
csak, hogy megemlítsek párat. 
Miért szép ez mind? 
A válasz ott rejlik kint. 

Piros, sárga, zöld, kék, barna... 
a színek közül csak néhány fajta. 
De itt a többi szép is, 
miért nem látom őket mégis? 

Hogy mi az a többi szép? 
Az ember, a lélek, a beszéd... 
és miért nem vesszük észre? 
Azért mert ezek sokszor nincsenek békében. 

Nincs meg a belső egyensúly, 
harmónia nélkül háború dúl. 
És harcban az ember a természettel, 
nem győzhet soha becsülettel. 

Hozzunk létre egy új rendszert! 
Legyen ennek eszköze a hangszer. 
Szálljon a zene a széllel, 
amit az ember alkotott két kézzel. 

És ha megvan ez az összhang, 
szépnek látunk mindent, akkor is, ha ősz van. 
Szálljon tiszta lelkünk az égig, 
ujjongjunk az élet végtelenségéig!

Egy életen át

El kell mennem - gondolta, 
táskáját vállára kapta. 
Elindult hát - el a háztól, 
elbúcsúzott önmagától. 

Megírta hát a levelet, 
Újabb küszöbön-hagyott üzenet... 
Még visszatekintett a házra, 
ezzel múltját lezárta. 

Felszállt a buszra, s jegyet vett; 
Tapadt rá sok, érdeklődő tekintet. 
Gyerünk! Még meggondolhatod magad! 
Késő... a sofőr már zárja az ajtókat. 

Csak bámult ki az ablakon át, 
Mennyi sok ismerős ház... 
De nem maradhat, 
Szívét marja a keserű bánat... 

Hosszú percek után leszállt, 
Az állomás felé vette az irányt. 
Hogy hova megy azután? maga sem tudja, 
Mögötte hosszú, poros utak sora. 

Belép a terembe, 
Szinte visszhangzik bizonytalan lépte. 
Meg sem nézi az induló vonatokat, 
Odakint meglátja a rozoga vagonokat. 

Hirtelen egy érzés úrrá lett rajta: a magány, 
Egy könnycsepp ragyogott az arcán. 
Senki sem kérdezte: "Mi bánt?", 
A sínek felé vette az irányt. 

Egy vonat elé magát odavetve 
gondolta, úgysem lesz senki, ki megmentse, 
Nem lesz több fájdalom, csak sötétség. 
De egy remegő kéz fogta meg a kezét. 

Visszaránotta őt a földre, 
Torkát kicsit megköszörülte. 
Az az öregember, aki mindig a fal mellett ült, 
Látszólag most sem örült. 

Sírva kérdezte a lány: "Miért?" 
"Fiatal, hogy eldobja életét." 
S az öreg elmagyarázta, 
Hogyan vált fájó emlékké családja. 

Mutatott egy képet: 
Egy anya, egy apa és egy gyermek... 
Hozzátűzve egy papír a címmel; 
Nincs már ereje, hogy megkeresse őket. 

Az öreg már nagyon beteg, 
Megígérte a lány: megkeresi őket. 
Nincs egyetlen segítő barátja, 
Beteg napjaiban egyetlen segítség a családja - lett volna. 

Ismerte a címet, tudta, hova kell mennie, 
De előbb hazarohant könnyekkel küszködve. 
Széttépte az otthagyott búcsúlevelet, 
S halvány mosollyal megkereste a megadott címet... 

Egy öreg néni nyitott ajtót, 
Könnyezve bámulta a mutatott fotót. 
Ketten visszaindultak az állomáshoz, 
De, mire odaértek, az öreg feküdt, nem mozdult. 

Visszaemlékezett rá, ahogy köhögött 
És megértette, miért volt ez sürgős. 
A nő zokogva borult a kihűlt testre, 
Annyi éven át őt kereste... 

A lány alig bírt könnyeivel, 
Egy összehajtott papírt vett kezébe. 
A földön találta, az öregé volt, 
Megforgatta kezében - volt rajta pár sor. 

"Megtaláltál, de most már késő. 
Késő, eljárt felettem az idő. 
Tudnod kell, bármi történt, szívem megbocsájt, 
S én szerettelek Téged - egy életen át..."

Szél

Változást ígér, de sohasem fog 

Csak halk kisegérként cincog 
Vagy vad sakálként üvölt 
Messze a pusztán átsüvölt 
S marad ugyanaz, aki volt: 
Örök vándor, hontalan kobold.

Oldal: Versek
~*Szijja remelem jol erzed magad a Lili mindenki oldalan jo szorakozast!* - © 2008 - 2024 - lilimindenkioldala.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat